Először is: azt hiszem, ez a kritika kifejezés a bejegyzés címében nem egészen megfelelő, mert mégis ki vagyok én, hogy kritizáljak egy filmet, a színészeket, stb. Szóval maradjunk annyiban, hogy vélemény. Személyes vélemény.

Másodszor: rá kellett jönnöm, hogy egy filmnél egyáltalán nem mindegy, mikor nézed, hol nézed, milyen lelki állapotban és legfőképp, mennyire fáradtan. Erre akkor jöttem rá, mikor a bemutató napján (okt. 15. csüt.) a párom felajánlotta, hogy menjünk el, nézzük meg a Sugár Moziban, mert hogy ott szinkronizálva adják, ő pedig csak úgy hajlandó egy filmet megnézni, aminek témája előreláthatólag nem köti le 100%-osan. Ez már nekem rögtön furcsa volt, mert tudtam jól, hogy mindenhol máshol feliratos, ami egyáltalán nem baj, mert Meryl hangját hallani mindig sokkal jobb, mint a szinkronét, nagyon sokat képes a hangjával is hozzá tenni az egész alakításhoz, ebben a szerepben az akcentus miatt pedig ez pláne lényeges. Sajnos csak egy este 9kor kezdődő előadásra tudtunk menni. Előtte lement már a az egész nap, jön a fáradtság, sötét, hideg. Nem éppen felpezsdítő körülmények. Ehhez még társult az hogy bár voltak a teremben, de csak igen kevesen, és valahogy az volt az érzésem a kezdés előtt, hogy erre a filmre senki sem kíváncsi, és talán nem is akkora nagy szám. Most már utólag tudom, vétek volt ezt hinnem. A film pedig persze, hogy nem volt szinkronizálva, amit én egyáltalán nem bántam, sőt, legalább ezzel kapcsolatos kezdeti aggályaim rögtön megszűntek, és tudtam élvezni a dialógusokat. Ezt azért is említem meg, ha valaki netán szintén a Sugárba menne, csak azért mert ott szinkronos, ne tegye.

Mint ahogy már az elején is céloztam rá, ezek után valahogy nem voltam annyira nagyon jó véleménnyel a filmről. Úgy értem, azt éreztem, hogy jó, jó, de valahogy többet vártam. Mintha sok minden kimaradt volna.
Ma (okt 17, szombat), két nappal a bemutató után, egy kellemes ráhangoltsággal, kicsit enyhébb időben ültem be egy órákkal korábban kezdődő előadásra, és most úgy érzem, ez kellett, így már összeállt a kép.
Az első dolog ami nagyon meglepett és hihetetlenül pozitív élmény volt, az a sok néző. Majdnem tele volt a Palace Cinema egyik nagyobb terme! Ezt csütörtök este után sosem hittem volna. Valahogy kicsit az volt az érzésem, mint Mamma Mia!-nál, aminél még októberben is telt termek voltak. Kételyt ugyan így, 2 nappal a premier után láttam anno, ugyan ebben a moziban, és ahhoz a 2/3-ig üres teremhez képest ez a mostani szemet gyönyörködtető volt. El is gondolkodtam, vajon a film műfaja, a nagyobb promóció vagy a színészek voltak-e a fő vonzerő a nézők számára?

A filmben is értek még meglepetések így második megtekintésre is, úgy tűnik néhány dolgot átaludtam csütörtökön… A cselekmény nem volt számomra elsőre sem ismeretlen, mert olvastam Julie Powell könyvét, melyből a film készült, és a készítők látszólag törekedtek arra, hogy semmit sem változtassanak meg és amit csak lehet, bele tegyenek a filmbe. Viszont itt megemlítem az egyetlen egy negatív tapasztalatomat: talán ezzel egy picit túllőttek a célon. Szerintem nem kellett volna ennyire mindent bele venni. Bár azt szeretem, ha egy könyvadaptációnál nem írnak át dolgokat, vagy nem hagynak ki kulcsfontosságú jeleneteket, de itt számomra volt egy olyan 15 perc a filmben, amivel nem tudtam mit kezdeni. Valahogy a poénok is eltűntek, de drámaiság sem volt, és az egész cselekmény elült. Nem lett volna túl nagy gond, ha annyival rövidebbre sikeredik, és így megmarad a pörgősség, a megfelelő mennyiségű humor és dráma is.
A történet lényege teljesen “átjött”. A két nő életében lévő párhuzamokat érthetően, jól megjelenítették, a hangulatokat, érzelmeket, problémákat szintén. Bár felváltva hol az egyik, hol a másik nő életét láthattuk, mégsem kavarodnak a dolgok, de nem is különülnek annyira el, hogy amíg az egyikkel foglalkozik az adott jelenet, addig elfelejtenénk hogy mi történt eddig a másik nővel.

És akkor most jöjjön az, ami talán számotokra, ill. számunkra a legérdekesebb, legfontosabb: az alakítás.
nem szeretnék ítéletet mondani, és nem is szeretném ha annak tűnne. Bár kezdetben voltak problémáim Meryl karakterével, illetve azzal ahogyan játssza, a film végére viszont rájöttem, hogy nem Meryl a fura, hanem Julia az. Egy picit úgy tűnt, hogy valamilyen szinten túl van játszva a szerep, de végül képet kaptam arról, milyen volt Julia Child, hogy mennyire egy karakteres nő volt, és már tudtam, csak ez volt számomra szokatlan. Ebből talán már érződött, hogy a véleményem nem más, és nem is lehet más Meryl alakításáról, mint az, amit előttem már sokszor és sokan mondtak: fantasztikusan tökéletes. Bár nem ismertem Julia Child-ot sem tv-n sem semmilyen más forráson keresztül, csak annyit láttam belőle és tudok róla, amennyi eredeti anyagot a film kapcsán olvasgattam/néztem, és ennyi ismeret után én merem azt mondani, hogy Meryl tényleg tökéletesen visszaadja Julia személyét, és bátorkodom ezek után -igen, idén is-, megkockáztatni azt a feltevést, vagy inkább reménykedést, hogy Meryl esélyes arra a bizonyos aranyemberre, az Oscar szobrocskára a februári díjátadón. A jelölést már most borítékolnám, de mint tudjuk, a focit is gólra játsszák, így jó volna ha idén végre meglenne az a bizonyos 3. szobor. Ne feledjük, idén nincs kebelbarátnénk, Kate Winslet a mezőnyben…

Figyelem az alábbi tartalom SPOILER-nek minősül, ha nem szeretnél a filmből semmilyen részletet megtudni, kérlek ne olvass tovább!
Lenne még két dolog, ami nekem nagyon tetszett, úgy is mondhatnám, hogy megfogott. Az első ilyen az elhagyós-jelenetnél volt, mikor Julie összeveszik a férjével, aki lelép ő meg egyedül marad egy napra és végül felhívja a pasit. Ez alatt a “szenvedős” jelenet alatt Henry (Meryl fia, rockzenész) Stop The Train című dala szól, és bár én már ezelőtt is igen sok dalát hallottam, egyik sem nyerte el különösképp a tetszésem, de rájöttem, erre is igaz a hangulat-helyzet. Ahhoz a filmbeli hangulathoz, helyzethez ez a dal szerintem tökéletes volt, annyira oda passzolt, valahogy feltűnően is. Ezek után másképp fogom tekinteni, ill hallgatni ezt a számot.
És a második: mikor Julie-t felhívja egy újságíró, aki azt állítja, hogy készített egy interjút Julia-val, és ő nem volt valami pozitív véleménnyel Julie blogjáról, s ezen persze Julie eléggé kiakad, úgy veszi, Julia utálja őt. Akkor a férje mond neki egy nagyon fontos dolgot, amit most nem tudnék idézni, de valahogy az volt a lényege, hogy két Julia létezik, egyik a valódi, aki rossz véleménnyel van Julie-ról és a másik pedig az, aki Julie fejében volt egy évig. És nem számít, a valódi Julia mit mond vagy gondol, az a fontos, hogy a belső Julia, akit Julie már igazán ismer, aki segítette őt minden egyes receptnél, az év minden áldott napján ott volt és támogatta a “jelenlétével”, az mit mond. Szerintem ezt mindenki átélte már egyszer az életében, aki nagyon sokáig foglalkozott egy személlyel vagy annak a személynek a munkájával. Szerintem ilyenkor mindenkibe beleköltözik egy saját “Julia”, egy saját XY személy, aki ott van velünk, figyeli amit csinálunk, támogat, segít, és aki maga az etalon. Lehet hogy a valóságban ez nem így van, lehet hogy a valóságban ez az illető személy teljesen másmilyen, lehet ha tudna rólunk, ugyan így nem lenne jó véleménnyel mint Julia Julie-ról, és lehet hogy sokszor elgondolkodunk, talán félünk is attól, milyen volna, ha megismerhetnénk élőben, de szerintem ismerjük. Ha nem is őt, de a saját verziónkat. És ez szerintem fontos, vagy legalábbis egy nagyon jó dolog, mert ahogy Julie mondta: “fuldokoltam, és ő kihúzott a vízből”. Megszállottakká is válhatunk, de ez nem jelent bajt, mert így segítünk saját magunkon. Azt hisszük, hogy az illető mentett meg minket (mindenkit mástól), de közben magunk mentjük meg magunkat, egy állandósult gondolat-kép, egy képzeletbeli ismerős, példakép segítségével. Én sokszor éreztem már ezt, de ennyire tisztán még sosem láttam át, és jó volt látni, tudni, hogy ugyan ezt mások is átélik, és nem is olyan egyedi, egyesek szerint ijesztő és negatív dolog egy kis megszállottság.